Az írás története



Az embert minőségileg két dolog biztosan megkülönbözteti a többi élőlénytől: a gondolkodás és a beszéd képessége. Szorosan és elválaszthatatlanul összefonódik ezzel a kettővel az írás tudománya.
Az írás „nyelvileg kifejezett gondolatok maradandó rögzítésére szolgáló, kisebb-nagyobb emberi közösségektől elfogadott, egyezményes grafikai jelek rendszere”. (Kéki Béla)
A gondolatközlés jelrendszereinek kialakulását tekinthetjük akár a civilizáció létrejöttével egyidősnek, hiszen az állattenyésztő népek által használt billogot - mint tulajdonjegyet - felfoghatjuk egyfajta írásjegynek is. Szintén „írás”-ként értelmezhető az inkák által használt kipu, (bár szigorúan véve csak számok feljegyzésére szolgált) vagy egyes nyugat-afrikai törzsek aroko-nak nevezett, kaurikagyló-füzérekből álló „levelezése”.
Az ősember, pontosabban a fiatalabb kőkor embere természethű ábrázolásokat festett barlangja falára. Később, a Kr. előtti 9000-5000 közötti időszakban (mezolitikum) ezek az ábrázolások kezdenek egyre stilizáltabbak lenni. E lényegre szorítkozó, a tárgyra csak néhány vonással utaló ábrázolás vezetett a képírás jeleinek megszületéséhez.
A piktográfiai jelek eleinte csak konkrét tárgyakat ábrázoltak. Később szükségessé vált fogalmak kifejezése, rögzítése is. Az egyes tárgyakat vagy élőlényeket ábrázoló jeleket más, elvont összefüggésekben is használni kezdték (pl. a Nap jele egyben a fényt vagy a meleget is jelentette). Ezt a fajta jelrendszert fogalomírásnak, ideográfiának nevezzük. Ennek továbbfejlődése, amikor egy jel már csak a beszédünket alkotó egyetlen szóhoz kapcsolódik (szóírás), később már csak meghatározott hangcsoporthoz (szótagírás). Innen már csak egy lépés, hogy egy jel egy beszédhangra vonatkozzék és kialakuljon a betűírás. Jellegzetesen képírás az észak-amerikai indiánok XVII. századi írása. A delawarok, odzsibvék, dakoták állatbőrökre rajzolták néhány vonallal stilizált jeleiket, melyek erősen hasonlítanak a kőkori emberek barlangrajzaira.



A Csendes-óceánban magányosan álló Húsvét-sziget igen sok rejtélyt tartogat ma is. Ilyenek többek között kohau rongo-rongo-nak nevezett különleges - és máig megfejtetlen - írást tartalmazó „beszélő fák”. A Kr. e. IV. század végén a Mezopotámiában élő sumérok már bizonyítottan ismerték az írást. Az írásjegyekben jól megfigyelhető az a változás, fejlődés, mely a képírástól az ékírásos jelekkel ábrázolt betűírásig vezetett.



Mintegy négyezer évvel időszámításunk kezdete előtt a Nílus völgyében már rendkívül fejlett, jellegzetes stílusjegyeket hordozó művészet alakult ki, melynek szerves része volt a hieroglif írás. Ennek az írásnak a jegyei formailag képírás jellegűek, azonban olyan bonyolult és fejlett jelölésmóddal, mely egy teljesen kiforrott írásrendszer sajátja. Az egyiptomi társadalom merev hierarchiája tükröződik a képzőművészetben, ezen belül az írásformában is. Kőbe vésve vagy papiruszra írva rengeteg hieroglif írású szöveg maradt fenn, azonban ezek megfejtése az 1800-as évek elejéig váratott magára, amikor is Jean Françoise Champollion a „rosett-i kő” segítségével (1799-ben talált kőlap, melyen görög szöveg mellett két másik, akkor még ismeretlen tartalmú, megfejtetlen szöveg volt) sikerült tisztázni az egyiptomi írás rendszerét. Az írás bonyolultságára íme néhány példa: az egyiptomi írás alapvetően szóírás volt, de egyes jeleket néha mássalhangzócsoportok, sőt egyes hangok jelölésére is használtak, ezeket értelmező jelekkel (determinatívum) látták el. Az írás egyik formája a kőbe vésett, díszítő jellegű, hieroglif jelekkel való írás. Köznapi alkalmazásban a hieratikus írást használták, ami a hieroglif írásnak a kézíráshoz alkalmazkodó, leegyszerűsített változata. A harmadik forma a démotikus (népi) írás, amely egy tovább egyszerűsített, sok összevonást és rövidítést alkalmazó, gyorsírás jellegű írás.



A kép, szó és szótagírás igen széles földrajzi elterjedést mutat. Jellegében ilyen volt a hettiták ékírásos és hieroglif jeleket használó kétféle írása, az aztékok és maják írása, a krétai minoszi kultúra írása, a kínai és más ázsiai írásrendszerek.



A Sínai-félszigeten a Kr. előtti második évezred közepe táján élő ósemiták átvették az egyiptomiak írásjeleit és megpróbálták azokat a maguk nyelvéhez alkalmazni. Eközben igen jelentős felfedezést tettek: ha az egyes jeleket következetesen egy-egy hang jelölésére használják, akkor kb 30 jel használatával nyelvük valamennyi szavát rögzíteni tudják. Ezt a mássalhangzókat rögzítő írást nevezzük protosínai írásnak. A Földközi-tenger keleti partján lévő városállamok laza szövetsége volt Főnícia. A főníciaiak sémi nyelvük leírásához kezdetben az egyiptomi jeleket használták, később a protosínai és talán az ugariti ékírásos betűírás hatására kialakították saját alfabétumukat, mely - mint a Közel-Keleten kialakult más írások is - csak mássalhangzókat tartalmazott, a sorokat pedig jobbról balra kellett olvasni. Nagyjából ebben az időszakban - vagyis a Kr. előtti II. évezredben - Délkelet-Európában a mükénéinek nevezett magas kultúra jött létre, mely kapcsolatban volt a főníciaiakkal is és átvette azok írását, pontosabban a betűírás módszerét és a betűket. A görög nyelv rögzítéséhez azonban elengedhetetlen volt a magánhangzók jelölése is, ezért saját nyelvük mássalhangzóinak jelölésére 16 főníciai jelet használtak fel, a görög nyelv hangrendszere miatt feleslegessé váló többi jelet a magánhangzók jelölésére iktatták be.
A görögök hamar hűtlenek lettek a főníciai íráshoz és a Kr. e. VII. században már az „ökörszántásnak” (busztrofedon) nevezett, egyik sorban jobbról balra, majd a következőben balról jobbra olvasandó írást alkalmazták. Ehhez a módszerhez sem ragaszkodtak sokáig, mert körülbelül kétszáz év múltával a balról jobbra haladó írás általánossá és véglegessé vált.
A latin betű kialakulására a görög és az etruszk írás egyaránt hatott, az egyes betűk használata igazodott a latin nyelv sajátosságaihoz. (Pl. meg kellett különböztetni a B és D hangokat, a C betűt eleinte a C és G hangokra is használták, de mivel ez zavart okozott, a G jelöléséhez kicsit átalakították a C betűt.
A rómaiak írása kezdetben merev és szögletes volt (leggyakrabban kőbe vésték a az írást, ezért az alkalmazkodott a véső alakjához), mai értelemben csupa nagybetűből állt (római monumentális, Római kapitális, maiuscula), a szavakat pedig nem választotta el szóköz. A szavak elválasztására a Kr. e. III. században kezdték alkalmazni a közéjük illesztett pontot, a szóköz még későbbi találmány. Más írófelületre és más eszközzel - papiruszra, pergamenre, viasztáblára - történő írás természetesen nem lehetett ennyire merev és szögletes. A Kr. utáni I. században alakult ki a rusztika, mely sokkal elnyújtottabb, karcsúbb és gyorsabban írható betűkből állt, de még mindig csak majuszkulát (nagybetűt) használt.



A III. század során vált általánossá a pergamen használata írásra, ehhez a betűk további alkalmazkodása ment végbe és kialakult az unciális, majd az V. század során a szemiunciális írás.



A szemiunciális írásban az eddig szigorúan azonos méretű betűkből álló sorból kezdtek kilógni fölfelé és lefelé egyes betűszárak, melyek szép ritmust adtak az írásképnek.
A népvándorlás kora nem kedvezett az írásbeliség fejlődésének a kontinensen. Az írás őrzői az ír és brit szigetek szerzetesei voltak, akik különféle írásstílusokat alkottak és azokat meghonosították vándorlásaik során a kontinens kolostoraiban is (insularis, beneventuna, wisigothica, merovingica írás).
Nagy Károly frank király uralomra jutása után a birodalom kormányzáshoz nélkülözhetetlenek lettek az írástudó hivatalnokok. A külföldről hívott szerzetesek között volt az angol Alkuin is, aki 781-ben érkezett Nagy Károly udvarába. Az ő érdeme a később Karoling minuszkula néven ismert új, esztétikus kisbetűs írásforma megalkotása, mely könnyen és gyorsan írható volt és kevesebb helyet igényelt.



A XII. század második felében kialakult új stílusirányzat, a gótika hatással volt az írásra is. A román stílus kerekded formáit felváltotta a magas, keskeny, megtört vonalú gothica betű. A gótikus textuálist azonban - bár nagyon dekoratív, egységes, tömör és szép írásképet adott - nem lehetett gyorsan írni. Rövid időn belül kialakult a folyóírás, a gót kurzív, amelyben a betűk olyan összekapcsolása figyelhető meg, mint mai kézírásunkban.



A humanizmus elterjedésével tömegessé vált az ókori, antik szerzők munkáinak másolása. A humanista tudós azonban nem tartotta összeegyeztethetőnek, hogy a klasszikusok műveit gót betűvel írják, ezért felújították és némileg modernizálták a Karoling minuszkula betűit (azt hívén, hogy a római írásalakhoz térnek vissza).



A XV. század második felében forradalmi találmány változtatta meg alapjaiban az európai kultúrát és írásbeliséget: a nyomtatás. A nyomdabetű történetével és fejlődésével külön részben foglalkozunk.